mintha minden egyik pillanatról a másikra semmisé változott volna, amikor Cicó betoppant az ajtón, levetette kabátját és cipőjét, majd rögtön a karjaiba vont.
lehet, hogy gonosz voltam tegnap. sőt, biztos. de önzőnek kellett lennem, csak így érhettem el azt, amiért szenvedtem.

nem tudom elmondani, hogy mennyire szeretem. csodálatos dolog, hogy ha valami bánt, ha rossz kedvem van, csak megnyomom a gyorshívót a telefonomon, és máris egy varázslatos, búgó hang köszönt, egy "szia kicsim!"-mel.
ma már el sem tudnám képzelni, hogy ne mondjam el "valakinek", hogy mi nyomaszt, itt legbelül. most sem állok a helyzet magaslatán érzelmileg, de vajon milyen lenne, ha mindennel újra egyedül kellene megbirkóznom? nem tudom, hogy eddig hogyan bírtam elviselni azt a sok kavargó dühöt, reménytelenséget, szomorúságot a bensőmben, még mielőtt elkezdődött volna a történetünk.
az egész már annyira távoli. ez a lassan 16 hónap éveknek tűnik. de nem baj, így legalább több időnk van.