szombat esti törés

.
a "sehova sem tartozom jelenleg, kivéve Cicóhoz" érzés még mindig jelen van, és nem akar elmúlni.
azt hiszem, hogy csak erősebb lesz, főleg, hogy a barátnők csak úgy löknek el maguktól folyamatosan, tudatosság nélkül persze, de mégis így van.
néha tesznek egy-egy megjegyzést, kinevetnek, hogy a Cicóval közös cicánkat Izrael-nek fogják hívni, csak legyintenek, rám, amikor egy buliról van szó, hogy "áhh, te úgyse jöhetsz" (Cicó miatt), majd elfordulnak, és úgy beszélgetnek tovább.
belül azért fáj. de azt hiszem, hogy ez az év az edződés időszaka lesz.
és most megígérem magamnak, hogy nem állok ki mellettük többé. nem fogom egy pillanatra sem félretenni Cicót értük. egy századmásodpercnyire sem.

- ha hazavittünk apával, elmegyek a többiekkel mászkálni - kezdte Cicó, miután az egyik barátjával való telefonbeszélgetés véget ért.
- ühüm.. - nyögtem ki magamból a könnyeimmel küszködve, majd jobban magamhoz húztam az alattam fekvő kék inges fiút.
- kicsim... kicsim, istenem, mi a baj, rosszat mondtam? - fordította oda gyengéden a tekintetem az államnál fogva.
- nem, csak... én hazamegyek és otthon leszek egyedül, Te pedig miután lepasszoltál, mész a barátaidhoz - kezdtem a hisztit, de meg is bántam, amikor kiejtettem az utolsó szót is.
- kicsim, akkor nem megyek.. de sajnálom, mit tehetnék érted? neked nincsenek "a lakóhelyem neve'-n barátaid, vagyis na.. sajnálom..
- nekem amúgy sincsenek barátaim - töröltem le egy könnycseppet az arcomról - nekem csak te vagy a barátom. a legjobb és egyetlen barátom.

és ez tényleg így van. mindent Vele beszélek meg, ami bánt, még ami köztünk történik, azt is neki, vagy a naplómba vagy ide írom le, senki másnak nem mondom.
Ő az egyetlen igaz barátom. és ez örök életemben így is fog maradni.

amúgy 100. bejegyzés. jééééézus.