a vonaton ülve bámultam ki a semmibe, mellettem Tiborral, és azon gondolkoztam, hogy miért vagyok ennyire szerencsétlen, hogy nyáron felfázok? (igazából régóta szenvedek ezzel, de most 2 hónapra eltűnt. sokat jártam nőgyógyászhoz, rengeteg antibiotikumot kaptam, de nem sokat használtak, csak átmenetileg) folyton csak ez járt a fejemben, hogy mi lehet az ok, miért kell szenvednem, miért kell ezt elviselnem, miért nem vagyok egészséges.
éppen arra gondoltam, hogy milyen jól esne, ha megérintene Tibor, ismét a felfázáson kezdtem gondolkodni, majd mindeközben végső elkeseredettségemben legördülni készült egy könnycsepp. a könnycsepp csak akkor ijedt meg a szemem sarkán, amikor Tibor égető érintését éreztem a karomon, majd a hátamon az egész testét. az szomorúságom jele felszívódott.
kezdem megszokni, hogy megérzi, ha igazán szükségem van rá. tényleg tud két ember ennyire egymásra hangolódni? két agy és két lélek tud ennyire nagy harmóniában együtt létezni? meg tudja ennyire ismerni a másikat az ember, 10 hónap leforgása alatt, hogy a másik gondolatát kitalálja, másodperces késéssel?
úgy tűnik, hogy igen.
amikor Vele vagyok nincsenek titkok. nincsen hazugság, nincsen álca. önmagam vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése