csendben szenvedés

ahogyan becsuktam magam mögött az ajtót miután elment, lerogytam az ágyra, elindítottam egy 30y dalt, és utat adtam a könnyeimnek, amik azóta is szüntelenül csordogálnak.
megint elment, megint itt hagyott magamra. csak a pulcsija ölelése maradt a testem körül, és a csodálatos illata, amit igazi kínszenvedés érezni. az egész igazból maga az öngyilkosság.
tudom, hogy szeret, tudom, hogy én is hiányzom neki. tudom, hogy ennek soha nem lesz vége, minket tényleg a halál választhat csak el. ilyenkor gondolkozok el azon, hogy mi lenne, ha egyik napról a másikra megszűnne létezni. vagy csak elhagyna hirtelen. ha akármilyen módon elveszíteném... mi lenne velem akkor? valószínűleg nem bírnám a szenvedést, nem bírnám a mindennapok súlyát cipelni, nem bírnám a fájdalmat. akkor és ott véget vetnék mindennek, nem érdekelne semmi, nem érdekelne az, ha másnak rossz lenne, hogy elveszít, ha más belebetegedne a hiányomba. önző módon elbúcsúznék ettől a világtól csupán csak azért, hogy ne kelljen szenvednem.
de ez tudom, hogy  nem fog megtörténni. mindig itt lesz. mindig.

- rebi... te miért sírsz? összevesztetek Tibóval? mi történt? - kérdezte aggódva a nővérem, amikor belépett az ajtón.
- elment. csak ennyi - válaszoltam a szememet törölgetve.
- nem értem.. biztos nincs baj?
- csak... hiányzik.
- dehát csak most ment el! nem értelek...
- látod.. pont ez az egészben a legszörnyűbb.