keddi hiszti

a pillanat, amikor rájössz, hogy már nincsenek teljesen veled azok az emberek, akik eddig mindig, hogy nincsenek igaz barátaid (hogy nem is hiányoznak).. amikor megbizonyosodsz róla, hogy nem csak te vagy Neki a fontos, hanem a barátok is, hiába te vagy az első, a barátok akkor is ott vannak a képben....,

nos az a pillanat szar.

nagyon az, főleg, hogy neked nincsen senkid Rajta kívül, Neki pedig még annyi más ember teszi ki az élete részét. a barátok. 

kiszolgáltatva érzem magam. meg gonosznak, amikor eszembe jut, hogy sírtam, amikor azt mondta, hogy pénteken a barátaival lesz, és hogy egy órával később jön szombat reggel hozzám, hogy kipihenje magát.
meglepő volt. ilyen még nem is történt, mindig én vagyok/voltam az első. tényleg meglepett, talán nem is csoda, hogy hirtelen nem is tudtam máshogyan reagálni, csakis könnyekkel.

gonosz vagyok, ha azt mondom, hogy nem akarom, hogy legyenek barátai? hogy ne legyen Neki senkije rajtam kívül? ez önzőség? az, ebben megállapodom.
de amikor visszagondolok, hogy én mennyi mindent áldoztam fel akaratból vagy kényszerítésből, akkor nem is gondolom olyan nagy bűnnek az egészet.

az egyik felem azt mondja, hogy marjak el mellőle mindenkit, akit csak tudok, hogy Ő is érezze, hogy milyen, amikor vagy Vele vagy, vagy otthon egyedül gubbasztasz. hogy Ő is érezze azt a hiányt, amit én, amikor tudom, hogy a barátaival van éppen, én pedig csak nézem az órát és várom, hogy elvánszorogjon a nap.
aztán a másik felem pedig jól felpofoz, hogy mit képzelek magamról, én nem vagyok ilyen, miért akarnék olyat, ami neki rossz?


előjött az igazi féltékenységem. fura érzés... egy hét híján 11 hónap kellett ahhoz, hogy igazán érezzem.

- és Rebekakedves, most mit teszel?
- nos, ezt jó lenne tudni.