bűntudat

megkértem rá, hogy hagyja ott őket.
azt akarom, hogy csak én legyek. csak én, csak én, akire számíthat, ahol megnyugvást talál.
azt akarom, hogy ennél is jobban kelljek neki. akarom, hogy függjön tőlem, még jobban, mint most.

azt hiszem, hogy fordult a kocka.
nem haragszik rám. azt mondta, hogy tudja, hogy mit érzek, Ő is érezte már ezt a kapcsolatunk elején.
de fordult a kocka.
mostanság egyre jobban, egyre több helyzetben.


és tudjátok, hogy mi az, ami miatt nem érzem magam jól annak ellenére, hogy elértem, amit akartam?
azért, mert nem úgy reagálta le, ahogyan vártam.

amikor elkezdtünk veszekedni (miközben a bűntudat, a lelkiismeret-furdalás, a szomorúság és a félelem gomolygott a bensőmben), a vita csupán egy perc erejéig tartott. a lehorgasztott fejemet gyengéden felemelte, homlokát az enyémhez nyomta, majd beszélt. nem tudom, hogy mit, elvesztem a hangja hangsúlyában. soha nem hallottam így beszélni. nem volt kétségbeesett, nem volt ideges. nem volt mérges rám. csitítgatott, kedvesen és szeretetteljesen beszélt, azt hiszem azt mondta, hogy nyugodjak meg.
erre a hangsúlyra viszont a könnycsatornáim beindultak, pityergésben törtem ki.

így van most hatalmas bűntudatom. így szenvedek most is, akárhányszor arra a számomra oly kedves hangsúlyra gondolok, melyben annyi minden volt: szerelem, megértés, kedvesség, nyugalom.
megérdemlem én ezt? ha ilyen gonosz és kibírhatatlan vagyok, és azt kívánom, hogy úgy szenvedjen, ahogyan én szenvedek minden egyes nap, amikor nem láthatom? 
nem. meg sem érdemlem. ilyen gonosz ember a magányra ítéltetett.