képkeret

- betettem a fényképeidet egy keretbe és a családi falra akasztottam őket! - újságolta el boldogan Tibó, amikor a Duna-parton ücsörögtünk.
- ó, igen? azt hittem, hogy nincsen otthon képkeretetek. hol vettél végül?
- nem igazán.. találtam otthon egyet, egy másikból pedig kivettem egy képet - válaszolt kicsit tartózkodóan.
- na, melyiket vetted ki? remélem nem azt a képet, amin kis pici baba vagy! - mosolyodtam el.
- nos.. nem. az esernyőset - felelte, majd várt, amíg felfogom, hogy melyik képről is van szó. az arcomra nem tudom, hogy igazából milyen érzelem telepedett, egy biztos: kétségbe voltam esve.

ott és akkor próbáltam elhessegetni az akkor hallottakat, de amikor egyedül vagyok, sokszor elgondolkodok ezen a párbeszéden. az esernyős képen a halott barátnőjével volt, még kicsiként. ez az egyetlen kép maradt meg róluk, a többit Tibó elégette keserűségében még az eset után pár nappal.
vegyes érzések kavarognak bennem. egyik részem örül, mert én is felkerültem a hőn áhított falra, ahol a szüleiről is gyermekkori képek sorakoznak. én is a család részévé váltam, beleivódtam a mindennapokba.
a másik részem kicsit kétségbeesett. nem szeretném, hogy az utolsó és egyetlen kép, ami megmaradt, helyet cseréljen az enyémmel. így is olykor rossz érzés fog el, persze, sokat nem tudok a múltról, hiszen ez egy nem kedvelt téma számára, én pedig ezt teljesen megértem és elfogadom.
szeretném, hogy az a kép ott legyen a falon.
pénteken veszek egy képkeretet.