szokássá vált már, hogy távol alszunk egymástól, az ágy két végében, hiszen ő folyton mocorog, én pedig nem tudok így aludni. aztán minden mellette töltött éjszakán felpattannak a szemeim, körülbelül azonos időpontban. azt hiszem, hogy ez örökké benne marad a tudatalattim mélyén. alszik, így eljött annak az ideje, hogy a párnámmal az ő párnájához költözzek, húzzam magam után a takarómat, és bevackoljak mellé. ő mindig egy homlokpuszival nyugtázza a kis jelenetemet, de belül nem is tudja, hogy mennyit jelent ez nekem.
minden nap rádöbbenek, hogy mekkora kincset kaptam. hogy ilyen fiú, mint amilyen Ő, nincs még egy, hogy én vagyok a szerencsés, aki kiérdemelte. nem tudom, hogy kinek kell megköszönnöm, de köszönöm, hogy az Élet felé sodort, hogy minden így alakult. mindennek így kellett megtörténnie.
néha azért ijesztő. mintha az életünk tényleg meg lenne írva. mintha tényleg minden mozdulatnak, minden egyes kimondott szónak, minden lépésnek, minden apró gondolatnak, cselekedetnek tonna súlya volna. ijesztő. de pont ezért imádom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése