nem akartam, hogy vége legyen a csókunknak, nem akartam, hogy elengedjen, nem akartam, hogy lesüsse a szemeit, nem akartam, hogy kezet csókoljon nekem és parancsra intsen, hogy szálljak fel. nem akartam elszakadni tőle, nem akartam az elkövetkezendő két nap elé nézni. a gondolattól is a sírás kerülgetett. felszálltam a vonatra, intettem neki az ablakon keresztül, aztán már csak Tibó eltávolodó körvonalait láttam. abban a pillanatban megszállt a hiányérzet, a boldogtalanság és a reménytelenség. a hazaút a szomorú számaimmal, a fényképalbum nézegetésével, és a könnyeimmel vívódó harccal folytatódott tovább, miközben próbáltam nem gondolkodni a következő két napon. elpityeregtem magam, de úgy hiszem, elég keserves látvány lehettem, hiszen a szemben ülő férfi aggódó pillantásokat lövellt felém, amikor pedig kicsit meglökte a táskámat a leszálláskor, esedezve kért bocsánatot.
a mai napot kibírtam, sokat nevettem. a barátok tényleg a legjobb gyógyszerek bánat ellen. bár amikor Tibóék környékére értünk, megint sajogni kezdett a szívem, akkor meg főleg, amikor felhívott.
holnap nagytakarítás, szombaton pedig jön hozzánk. remélem gyorsan eltelik ez a holnap.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése