rettegés

az ágyon fekve, még meztelenül a mellkasát cirógattam, a szíve dobogását hallgattam, és már vártam, hogy mikor kérdezi meg, hogy mi bánt.

megkérdezi. nem mondom el. erőlteti. még mindig nem mondom el. még jobban erőlteti, majd elmondom neki, hogy azt érzem, hogy már nem úgy szeret, mint régen.
kiakad. ideges lesz, nem tudja elképzelni, hogy mit csinál másképp, mint eddig. végiggondolom... tényleg nem csinál másként semmit.
csak megnyugodott.
talán ez fáj. már nem ragaszkodik görcsösen hozzám, már tudja, hogy mindig ott leszek Neki, hogy bármikor számíthat rám. hogy soha nem hagyom el, bármit is tesz.

meg kellene nyugodnom, hogy végre ezt érzi.
de nem megy.
felcserélődtek a szerepek. kísértetiesen felcserélődtek: én lettem a régi Cicó, aki fél, hogy elveszít, aki retteg, hogy egyszer azt mondom, hogy viszlát, aki függ tőlem. Ő pedig a régi Rebi lett, aki nyugodt, tudja, hogy bármikor számíthat Cicóra, bármikor ott van neki, aki nem fél, hogy elveszíti, hiszen olyan nem is történhet.

most én rettegek, alaptalanul.