eltűntek

tudjátok van az a pillanat, amikor hárman támadnak rád, csak bombáznak a bűnökkel, amelyeket elkövettél, te pedig egy értelmes mondatot sem tudsz kinyögni 1, a könnyek miatt, 2, mert úgy érzed, hogy bármit mondhatnál, nem lenne jobb.
így történt ez velem pénteken is, lyukas órában. a 3 lány sorolta a vádjaimat, én pedig csak sírtam. sírtam, mert tudom, hogy én is tehetek a történtekről, sírtam, mert nem értenek meg, sírtam, mert áldozatnak éreztem magam.
aki ismer (Cicó) az tudja, hogy amint veszekedni kell, nem megy, mert rögtön sírni kezdek. ellenben akkor, ha ideges vagyok, és úgy vitatkozok valakivel.
most persze szó sem volt dühről, tiszta érzelmek voltak jelen, amint hallgattam a "barátnőimet", akik éppen rám olvasták minden hibámat.
nem vagyok tökéletes. de ők sem.

tudjátok, hogy mi fáj a legjobban? az, hogy aztán nevettek. én sírtam, az egész folyosót végigsírtam, mindenki láthatott gyengén, sebezhetően.Ők pedig... egy óra sem telt el, nevettek. együtt.
úgy érzem, hogy felesleges átgondolnom a dolgokat. "hiányzol nekünk Rebi, nem érted?" na persze. megvannak ők nélkülem is.

egyedül Niki volt az, aki szomorúan nézett rám, akin látszott, hogy megviseli a dolog. az egyetlen, aki tegnap írt nekem, hogy ő mindenképpen ad nekem időt, mert szüksége van rám.
mindig is benne bíztam a leginkább. ő az a lány, akivel a legjobban hasonlítunk belsőleg hármójuk közül.
ő az, aki kiáll mellettem. akinek megvan a véleménye, de nem sért meg vele. akire eddig bármikor számíthattam.

most döntések előtt állok.
adjak még egy esélyt nekik? adjak-e nekik még egy esélyt annak ellenére, hogy tudom, semmi sem fog megváltozni bennem? hogy nem fogok ismét az általuk remélt "régi" lenni?
azt hiszem tudom a választ. egy hatalmas  N E M.