az első mosolygós nap

ma volt az első nap, amikor igazán mosolyogtam a suliban. igazán jól éreztem magam a bőrömben, igazán úgy éreztem, hogy enyém egy kicsit a világ, hogy minden a legnagyobb rendben van.
és ez Neki köszönhető.

tudod,
nincsen annál jobb, amikor mellette ébredsz fel egy nehéz nap kedzetén.
nincsen annál jobb, amikor nem az az első gondolatod, hogy "istenem, miért kell felkelni? miért nem lehetek magántanuló?", hanem az az első, hogy hogyan tudnál odafészkelődni a barátod mellkasára, hogyan tudnál a legszorosabban hozzábújni.
nincsen annál jobb érzés, amikor csókkal ébreszt. csókolgatja a nyakad, az arcod, a szád, a karjaid...
nincsen annál jobb, amikor érzed az illatát. nem, nem a neked adott pólót szagolgatod erősen, hátha benne maradt még egy kis illat, hanem mélyen a nyakába fúrod az fejed, és belélegzed.
nincsen annál jobb, amikor érzed a teste melegét. nem csak képzelődsz, hogy "milyen jó lenne, ha...", hanem ott van. öleled, csókolod, a szívére hajtod a fejed.

tényleg nagyon jó napom volt. mosolyogva léptem be az iskolába, mosolyogva üdvözöltem a portás bácsit, mosolyogva üdvözöltem az embereket, akiket eddig csak egy erőltetett vigyorral tiszteltem meg.
ma úgy éreztem, hogy minden a helyén van. a barátnők még mindig nem, de rajtuk kívül minden.

a napomat csak az rontotta el, hogy elhagytam a medálomat, ami a karkötőmön lógott. Cicótól kaptam, egy félbetört szíves medál, Neki is van egy az egyenkarkötőnkön.
most szomorkodok kicsit, de próbálom úgy felfogni, hogy holnap megtalálom. valahol az utcán, valahol a házban... itt kell lennie valahol!