röpke

mintha napok teltek volna el azóta, amióta elváltunk. amikor fáradtan zuhantunk ágyba, amikor az éjszaka simogatásra ébredtem, a nevemet suttogta, meg azt, hogy kicsim meg, hogy szívem, amikor reggel boldogan keltem fel, szinte kivirultam, amikor tudatosult bennem, hogy
1. mellettem fekszik a Szerelmem
2. állatkertbe megyünk
3. az én Szerelmem a leggyönyörűbb férfi (akárki akármit mondd, mondják egy férfira, hogy gyönyörű, és punktum.) ezen a világon.

mintha napok teltek volna el az állatkert és az együtt töltött 3 nap óta, pedig igazából csak egy röpke nap. csak egy nap.
szidom a telefonba, hogy miért mászkál a barátaival, miért nincsen otthon, mint én. szidom a telefonba, szinte csak úgy dőlnek belőlem a könnyek, de nem is tudom már, hogy miért.
nem azért sírok, mert a barátaival van, vagy mert nem tanul, pedig kellene. nem is azért, mert haragszom rá.
csak hiányzik, de elképzelhetetlenül.
utálom, amikor az éjszaka közepén felkelek, és nincs ott mellettem, hogy reggelente úgy kell felkelnem, hogy nem egy tökéletes vonalakkal megáldott adoniszt látok, hanem vagy a konvektort, vagy a heverő barna lábait.

annyira megváltozott bennem megint minden az elmúlt két-három hétben. már nem vágyom barátok társaságára, nem vágyom senkire. nem vágyom arra, hogy egyedül lehessek itthon.
csak arra, hogy minden egyes percben itt legyen velem, és szeressen.